A VÁROS PEREMÉN

Szakáll Ágnes képi világa

 
Valamikor 1968-ban, egy interjúban Pilinszky János így vallott saját ars poeticájáról: „A kopárság szépsége az egyetlen, amiben reménykedem.” – amellyel a fogalmi világ mélyén rejtőző, lényegi valóság feltárásának és megértésének egy lehetséges útját is kijelölte. 1964-ben rendezte meg a rákosligeti Művészetbarát Társaság Czimra Gyula gyűjteményes kiállítását. Jelképesnek tekinthetjük, hogy Szakáll Ágnes éppen ebben az évben kapcsolódott be a kör munkájába, s képei – szűkebb pátriáját tekintve is – valóban Czimra szobabelsőinek, szikár rajzainak, redukált színvilágának szellemi örökösei. Szakáll két, egyéni és művészi életútját egyaránt meghatározó helyszínhez kötődik szorosabban: Rákoshegyen él, nyaranta pedig a gyulai művésztelepen dolgozik. Motívumait innen, a falusias-kisvárosias miliőből meríti, műveit maga is szociografikus, dokumentatív jellegűnek mondja, mintegy személyes leltárt készítve azokról az emberekről és környezetükről, akikkel pályája során találkozott. A képtémákhoz való viszonya látszólag hűvös és szenvtelen, s akár a fényképezőgép objektívje, stilárisan egyfajta „Sachlichkeit” világot örökít meg anélkül, hogy torzító vagy groteszk szűrőn keresztül láttatná annak elemeit. Rákoskeresztúr, Bátor u. 20., a kopott fakerítésen át alig-alig leshetünk be az udvarra, csupán a merev háztetők, s a megmetszett faágak nyújtózkodnak túl a kerítés peremén... A éppen-csak színezés, a monokróm ecsetrajz régi, barnásszürke fotográfiák hangulatát kelti, amelyeken itt-ott megcsillan az ezüstnitrát tompa fénye. A szereplők arca kivilágosodik az időben, egyszerre valóságosak és saját létezésük emlékei (Vendégségben Toma Sándornál Magyarláposon). A művek többségén nagyobb, anyagszerű síkok (kerítésdeszkák, ajtóbordázatok) geometrikus mintázata érvényesül, máskor organikusabb formák (a leterített ponyva domborzata, hámló vakolat terjeszkedő foltja) idézik fel a ház körüli munkát talán éppen befejező embert. Alig tűnik fel, de nincsenek vetett árnyékok, így a képek nem elkapott pillanatok, meglesett helyzetek riportszerű kimerevítései, hanem olyan melankolikus lét-sűrítmények, ahol a felületre tapadt időfoszlányokba a személyes múlt minden pillanata belekövesedett. Szakáll Ágnesnek jó érzékkel sikerült – nem tudatosan, inkább alkatából fakadó ösztönösséggel – a patetikus hangvétel csapdáit, a didaktikus társadalomkritika, vagy az ironikus megközelítés buktatóit egyaránt kikerülnie. A világ színesen kelleti magát, a jelenségek tarka játéka csábítóan hívogatja a festőt, aki azonban már döntött: a látvány mögött meghúzódó, számára otthonos, nekünk kissé szomorkás lét-állapotok átmentése foglalkoztatja. Mintha életre szólóan elgondolkodott volna Simonyi Imre jelképes verssorain: „S a gyulai éjszakában megállván / – balról Kohán György, balrább Porzsolt Kálmán – / a nagytemplom alatt a holdvilágnál / megegyeztünk: éjszaka nincs szivárvány...” A művész által megmutatott emberi élet elnyíló ajtókeretek, megroggyanó ácsolatok, rozsdásodó vasalások pusztuló díszletei között zajlik, az inas tarkójú szabómester még szorgalmasan varr (Délutánra jönnek a kabátért), a borbély székében azonban már nem ül senki (Ősszel bezárom a műhelyt). Nem ismeretlen a magyar művészetben az a szívós és konok ragaszkodás a „hazai” tájhoz, amelyet leginkább Nagy István testesít meg, akinek alföldi barangolásai alatt is az erdélyi tájak, dombhajlatok, völgyek hullámvonalai lebegtek a szeme előtt. A 90-es években Szakáll Ágnes a nagybányai tájfestészeti hagyományt követő magyarláposi művésztelep tagjaként nem az „ég karimáján dalmahodó hegyeket” festette, mint egy vándorló piktor Lúdas Matyi, hanem a történelem méltóságától megfosztott, gyorsított ütemben iparosított, erdélyi kisváros hátsó udvarait kereste fel, az érzéki, festői színhangzatok helyett az emberi létezés kevésbé látványos hétköznapi valóságát választotta (Olyan, mint otthon). Szakáll Ágnes képei szavak nélküli kis történetek kezdőmondatai. Tükröket, nyitva felejtett ajtókat, befelé néző szemeket látunk. Itt-volt alakok körvonalait sejtjük. A művész pedig a kopárság szépségében reménykedik.
 
                                                                                                                                                                                                 Szücs György